Van az, amikor az ember kurva büszke magára, amiért úgy él, ahogy ‘szeretne’ (nem feltétlenül egzisztenciálisan), mondjuk összefügg az amit gondol, azzal amit cselekszik, és ez előtt még a világ is meghajtja a fejét, magyarán a dolgok rendben mennek, és büszke vagyok magamra. Amíg nem fordul meg a fejemben, hogy ez bármikor összeomolhat, amíg utazó ügynökként nincs mindig összepakolva a ruhásbőröndöm, azaz lecövekelve állok egy aktuális hangulatban, állapotban, addig lényem egész felületét kiteszem a fájdalomnak (és természetesen a helyzetből fakadó örömnek is). Bármilyen jótét lélek vagyok máskülönben, ez mégis kevély büszkeség marad, hiszen elég vak vagyok ahhoz, hogy saját magamat figyelmetlenségből kifolyólag egy másodperc töredéke alatt gallyra vágjam.

Van az, amikor az ember holtbiztos az ítéleteiben, és kurva büszke magára, amiért az idő egyre csak igazolja éleslátását, és az emberek véleménye mint a gyönge bambusz a kard alatt, kettéhasad a pallosjoga alatt, és a zsebében lévő mérőón hajlíthatatlan igazsággal tereli be ezeket a véleményeket az igazság és a hamisság belőle fakadó, mégis isteni belátást vindikáló (tév-)kategóriáiba. Nem kell hosszasan magyarázni, hogyan is tud ez szánalmasan megdőlni, hogyan jön rá az ember időről-időre, hogy csak egy javíthatatlan prejudikáló faszkalap, hogyan szégyelli el magát, amikor az általa(m) felállított örökérvényű felosztások elolvadnak a semmiben. A személyiség Akhilleusz-sarka a nézőpont, ezen keresztül ragadjuk meg a világot, tehát saját magunkat is,  a nézőponton keresztül vagyunk sebezhetőek, hisz nincs annál védtelenebb, aki szembesült saját nézőpontja gyarló voltával.

Van az, amikor kurva büszke vagyok magamra, mert úgy gondolkodok, ahogy azt egyébként elvárnám magamtól minden pillanatban, mégpedig vágymentesen, racionálisan, a dolgokat megrágva majd kiköpve, hogy ne bódítsa el az érzékelésemet. Tehát helyesebbnek tűnik úgy gondolkodni, hogy az nem az elme extázisának függvénye. Mert a hangulat, főleg az elemien feltörő, reflektálatlan hangulat olyasmikre ragadtatja magát, ami talán nem is igaz, hiszen csak buja forgolódásában került a szeme elé, és bár nem jelent túl sok mindent, mégis szinte végtelen jelentőséggel ruházom fel. És hogy a racionális gondolkodásról alkotott vágyképem hol dől meg? Elsődlegesen ott, hogy a vágy vak, mert önmagán túlhaladni vágyik. Másodlagosan a felismerésben, hogy én mindig is extatikusan gondolkodtam, a diszpozícióktól terhesen.
Így nem hiszem, hogy képes vagyok az “érzelemmentes” gondolkodásról igaz megjegyzéseket tenni. Nem azért, mert távol áll tőlem, hanem mert egyáltalán nem ismerem, mert én nem emiatt gondolkodom.
Egyrészt extázisból, tehát a vágy miatt gondolkodom, ezét a végkimenetel sem mutathat rajta túl - másrészt pedig ezért, az extázisért gondolkodom, hogy magasabb szintre vigyem, a megigazulásban keresve a magasabb értelmét annak, ami alapvetően önmagáért való.